Ambrosine Lott - Elfogadva

Információk

név : Ambrosine Lott
becenév: Rosi; Am
kor : 17
születési év: 1993.
születési hely: Chicago
nem : lány
szexualitás: biszex
foglalkozás: tanuló + gitáros
csapat: művészlelkek


Így nézek ki.

szem szín: zöld
Haj szín: vörös
Ismertetőjelek: szépségpötty a szám bal felső sarkában és egy kis dudor a fejemen (erről később)
Avatár: Susan Coffey

Ilyen vagyok én

Nézzük csak. Én egy elég nőies lány vagyok mind alakban, formákban, mind pedig öltözködésben. Nem azt mondom, hogy kihívó ruhákat hordok vagy úgy öltözök, mint egy ribanc és valószínűleg rózsaszín cuccokat is alig fogsz rajtam látni. Viszont oda vagyok a szoknyákért, szívesen hordok rövid nacikat és a feszülős ruhák vagy hosszú farmerek is játszanak. A felső pedig szintén olyan legyen, ami kihangsúlyozza az alakomat, lehet ez akár garbó is, fő, hogy jól álljon. Én azt vallom, hogy egy ruhának nem kell zsákszerűnek lennie ahhoz, hogy kényelmes legyen. Cipőben viszont a kényelem az első. Topánkák, saruk és papucsok sorakoznak a szekrényemben a kötelező edzőcipő és pár magassarkú mellett. Ha hiszitek, ha nem, még magassarkúból is lehet kényelmeset találni, csak jól kell keresni. Amit viszont rühellek, azok a tornacipők. Nem az én világom valahogy, annál inkább hordok kiegészítőket. Sálakat, öveket, miegymást. A hajamat is sokszor variálom, sminkelni viszont nagyon kevésszer sminkelek, mert a természetességet tartom a főnek. Tudjátok, a hajam sem festett!

ezeket mindig
+ gitározás
+ vihar
+ horrorfilmek
+ csokoládé
+ flörtölés
+ olvasás
ezeket soha
- takarítás
- tanulás
- paradicsomleves
- Justin Bieber
- tömegközlekedés
- drogok
amiben erős vagyok
+ zenélés
+ kommunikáció
+ vélemény nyilvánítás
amiben nagyon gyenge vagyok
- főzés
- focizás
- hosszú kapcsolatok
célok
~ alapítani egy menő rockegyüttest és befutni vele
~ túlélni a gimnáziumot
~ eljutni egy Bon Jovi koncertre
~ zenei díjat nyerni
félek
- a buszoktól, villamosoktól, stb.
- a kopasz macskáktól
- attól, hogy egyszer diliházba kerülök
- a betegségektől


Ami elsőnek eszedbe juthat róla az eddig olvasottak alapján az az, hogy egy kicsit furcsa, bohókás, de azért aranyos lány vagyok... Legalábbis remélem, hogy eddig ez a véleményed. De nézzük, amit még tudnod kell: Bonyolult egy személyiség vagyok, mert a hangulatingadozásaim szinte órás gyakorisággal ismétlődnek. Általában én vagyok az a lány, aki minden és mindenki iránt érdeklődik, szereti az új dolgokat és egyszerűen keresi a kihívásokat, mert nem szeretné, hogy az élete lapos legyen. Az a lány, aki, ha érdekled, mindig a nyomodban van, édesen ott nyüzsög melletted és, akinek mindenki a társaságát keresi, mert olyan elképesztő energialöketet ad. Aztán másszor pedig ugyanez a lány magába fordul, csakis ahhoz van kedve, hogy a gitárján pötyögjön és, ha ebben bármi is meggátolja, akkor egy kicsit, hogy is mondjam... Bepöccen és leharap pár fejet. Hát ez van, most mondjátok azt, hogy nem vagyok hangulatember! Azért szerencsére az az utóbbi helyzet nem áll fenn olyan gyakran sőt, még leküzdeni is le tudom, ha épp olyanom van. Elvégre muszáj. Viszont ilyenkor születnek a legjobb dalok, ez nem is kétséges.

Család

apa: Phillip Cameron Lott; 41; főszakács; valósággal imádom őt, ott segítünk egymásnak, ahol csak tudunk
anya:Allison Cudroow; 3 éves voltam, amikor meghalt egy autóbalesetben; nem is emlékszek rá, csak képeken láttam
testvér: Jackson Lott; 15; tanuló; az én idegesítő kisöcsém, akivel mindig marjuk egymást, de egyébként imádom
más hozzátartozók: Mortimer Lott; 63; nyugdíjas ezermester; az apai ági nagyapám, egy igazi nagy mackó, aki egy kisvárosban él Washington államban

Előtörténet

Hát nézzük csak, hogy is lehet egy ilyen történetet elkezdeni...? Úgy gondolom, hogy az eleje mindig ugyanaz: megszületünk, kisbabaként még gügyögünk, aztán szép lassan megtanulunk járni, majd kimondjuk az első szavunkat (nálam meg nem erősített források szerint ez az "eper" volt) és ezután már lavinaszerűen jön a többi szó is, ami persze mindenkit elkápráztat. Jönnek a dicséretek a szülőknek, hogy "Oh, milyen aranyos!" vagy "Milyen szép vörös a hajacskája!", merthogy én bizony tüzes fürtökkel születtem ezzel rendesen meg is lepve az egész családot. Na, de ugorjunk, itt nincs semmi érdekes, csak egy átlagos chicagoi család voltunk. Az a bizonyos nap, amikor ez megváltozott, egy tavaszi nap volt... Ha jól tudom, akkor egészen pontosan májusi. Én nem is emlékszek rá, csak apukám és nagyapám mesélt róla sokszor. Nem is pont arról a napról, hanem inkább az édesanyámról. Ők nem akarták, hogy nyomtalanul eltűnjön az életemből, ha már Jackson úgy sem emlékezhet rá, akkor azt szerették volna, hogy legalább nekem legyen legalább egy képem róla. Sajnos sosem ugrott be, hogy ki is volt Allison. Nem tudom, hogy azért, mert még egyszerűen túl kicsi voltam hozzá, hogy az emlékezetembe véssem vagy a fejemet ért ütés miatt, de nem emlékszem az anyámra, csak azt tudom, hogy volt egy nagyon kedves nő, akit annak mondtak. Merthogy én is ott voltam azon a napon vele. A játszótérről tartottunk hazafelé, amikor egy részeg sofőr belénk jött hátulról és egy szupermarket kirakatában landoltunk. Ő még a helyszínen meghalt én pedig kórházba kerültem. Még egy cikk is megjelent az esetről az újságban... Nagyapám úgy mesélte, hogy édesapám abban az időszakban legalább ezer példányt megvett a lapból, csakhogy elégesse. Nehezen dolgozta fel, hogy hirtelen egyedül maradt két kisgyerekkel. Hiszen Jackson alig múlt még egy éves. Apám élete teljesen felborult, ahogyan a miénk is. Nem tudott megbirkózni a felelősséggel, hamar az alkoholban kereste a vigasztalást - persze sikertelenül. Pár hónap múlva nagyapám magához vett minket ezzel adva apámnak ultimátumot. Vagy rendbe hozza az életét vagy a bíróság segítségét kéri és akkor soha többé nem láthat minket. Talán ez lehetett az, ami a legjobbat tette akkor neki. Minden esetre bevált, észhez tért tőle és elvonóra ment. Már fél éve volt tiszta, amikor nagyapám visszaadott minket neki - ugyanekkor kaptam meg az első gitáromat is. Azelőtt nem sok mindent csináltam, nem igazán találtam a helyem és igazán barátkozni sem volt kedvem. Talán így gyászoltam, nem tudom, én tényleg alig emlékszek rá. De ezt mesélték. Miután viszont elkezdtem gitárórákat venni, kinyíltam. Egyre többet nevettem, mindig gyakoroltam... Már akkor is teljesen elvarázsolt a hangszer muzsikája és a tudat, hogy ez a tárgy életre kel a kezeim között. Már első osztályban minden osztálytársamnak és tanáromnak azt meséltem, hogy felnőttként egy menő zenekarban fogok gitározni több ezer ember előtt a nagy színpadon. Ez az álom azóta sem halványult, végigkísért az általánoson és a gimnáziumban is visszavonhatatlanul a mindennapjaim szerves része. Rengeteg minden történt ezalatt az idő alatt. Felnőttem. Még, ha mások ezt nem is nagyon hiszik el, mert nem látják, felelősségteljes lettem, az élet nagyon is megtanított rá. Sokszor bolondozok, persze, hiszen muszáj ezt tennem, viszont akik igazán ismernek, azok tudják rólam, hogyha szeretek, akkor azt tiszta szívemből, teljes komolysággal teszem. Édesapám soha többé nem vett alkoholt magához azóta. Maximum a kacsához hajlandó fehér bort önteni a munkahelyén, de egyébként kerüli az ilyen típusú italokat. Az öcsém pedig... Hát igen, őt inkább nem is minősíteném. Szörnyű egy alak, egy igazi kis szívtipró. Előre sajnálok minden lányt, akit valaha is megkörnyékez. Hmm, mit is akartam még mondani? Ja, igen! Mostanra érzem úgy, hogy a gitározásban eljutottam arra a szintre, hogy akár fel is fedezhetnének, így nagy erőkkel toborzom a zenekaromat. A műfaj természetesen a rock 'n' roll! Valaki?

Szerepjáték példa

The Season Of The Originals - Katherine Pierce Damon Salvatore-nak

Jóllakottan ültem le egy nagyobb tölgyfa tövébe, lábaimat magam alá húztam, hátamat és fejemet a fának vetettem, aztán lehunytam egy pillanatra a szemeimet. Csak a tűz ropogása szűrődött át tisztulni látszó elmém dühös ködfátylán, majd ajkaimat vészes mosolyra húzva felsóhajtottam és a fejemet előrehajtva néztem végig a helyszínen. Rosszkor, rossz helyen… Milyen sablonos és mégis milyen igaz ebben a pillanatban. Nem kellett volna itt lenniük. Nem most. Táborozás a szabadban… Olyan jó ötletnek tűnik, mikor az otthon kényelmes biztonságában elgondolják. Biztos vagyok, hogy olyankor nem gondolnak a bogarakra, a vadállatokra és a legrosszabbra, rám. Aztán elhatározzák, hiszen milyen jó buli lesz egy éjszaka a szabadban, nem igaz? Kijönnek az erdőbe, ahol mindenki szabad préda a hozzám hasonló vérszomjas vámpírok számára, aztán gyanútlanul felállítják a sátrat, sötétedés előtt tüzet gyújtanak, mert azt hiszik, hogy az elijeszti… Nem. A sötétség mindenképpen eljön és, ami vele tart, azt nem tudják megakadályozni vagy elijeszteni! Az egyik pillanatban még ostoba kísértethistóriákat mesélnek egymásnak, a félősebb lányokat ijesztgetik, aztán… Jönnek a neszek, az elsuhanó árnyékok és elhangzik az a bizonyos első, az a rekedtes „Van ott valaki?”. Oh, a kedvencem! Dühös voltam, mit ne mondjak, így gyorsan végeztem mind az öttel pedig talán eljátszadozhattam volna velük előtte. Késő bánat, de azért a vérük így is ugyanolyan jó volt. Oh, a vér, az a drága… Néha csakis az a gyógyír minden bajomra, mert jobb, ez mindennél jobb. Elvenni valaki életét, hogy a szomjad csillapítsd, ami már-már elviselhetetlen a túlcsorduló érzésektől, amiket elfojthatnál, de nem tudsz. Csak áltatod magad azzal, hogy valaha is képes voltál vagy lettél volna rá, mert az érzelmek alattomosan beszivárognak a tudatalattidba, mígnem már nem lehet, nincs erőd védekezni ellenük. A magány, ami más, mint az egyedüllét, a szerelem, ami más, mint bármi… Most pedig a düh, a színtiszta indulat, ami elragad és megbolondít… Vagy ez még mindig a szerelem lenne? Talán a düh csak a kezedbe adja az eszközt és a vágyat, hogy használd. És tippeljetek, mi váltja ki a dühöt? Jelen esetben éppen az eszköz hiánya, nincs eszközöm, hogy visszahozzam. Őt. Gyűlölöm az érzést, nem tudom elfojtani, hogy szeretem. Még mindig. És emiatt megtennék bármit, elvenném bárki életét, lepaktálnék az ördögökkel, de, ha ők nem akarnak velem alkuba bocsátkozni?! Csak, mert Petrova vagyok! Nem bíznak meg a Petrovákban, csakis Charlotteban, amiért visszahozta őket, de bennem… Végül is érthető, hiszen még Klaus számításait is keresztülhúztam már nem egyszer. Persze van, amelyikük nyit felém és, ami azt illeti ők még számomra sem csak bábok, egész jól megértjük egymást. Viszont a legtöbbjük ugyanúgy a pokolba kíván és még, ha megölni nem is ölnek – legalábbis, amíg van, akit jobban gyűlölnek, mint engem -, az biztos, hogy nem fogadnának a kegyeikbe még a közös cél ellenére sem. Ez baj! Sok mindent megváltoztat és új kilátásba helyez. Pedig ők az egyetlen esély, mindenkinek csak akkor van esélye, ha együtt működünk. Valahogy rá kell vennem őket, hogy bízzanak bennem vagy, ha bennem nem is… Hmm, ez talán még működhet is.

A másodperctöredék alatt pattantam fel és nyomtam egy másik fához a hirtelen felszuszogó embert. Azt hittem, hogy már meghalt, elég nagy pech lett volna, ha nem veszem észre, hogy mégsem. Megbűvölhetném és elengedhetném, de kinek kell egy újabb állattámadásos sztori, majd a sheriff elintézi, hátha van már valami jobb meséje is. Megfordult a fejemben egy újabb harapás lehetősége, de aztán meggondoltam magam és csak egy határozott mozdulattal eltörtem a férfi nyakát, majd a többihez dobtam a holttestet. Mára elég volt a vérontásból, inkább koncentráljunk a fontosabb dolgokra! Még megtöröltem az arcomat és megigazgattam a ruhámat, majd az emberi szemnek felfoghatatlan gyorsasággal a Salvatore ház felé indultam. Az avar felkavarodott a nyomomban, ágak reccsentek, de pár perc múlva már el is haladtam Alaric távozó autója mellett. Pedig most nem bántam volna, ha minél többen ott vannak, mert nem feltétlenül Damonnel akartam beszélni sőt, talán nem is vele lenne a legeredményesebb. Hát, meglátjuk, hogy kit találok itthon. Huncutul mosolyogva álltam meg a ház előtt, majd normális léptekkel közelítettem meg a bejárati ajtót és nyitottam be rajta csendesen. A nappaliban senkit sem találtam, így hangtalanul felsuhantam a lépcsőn és meg sem álltam Stefan szobájáig, ahol az én leendő kis cinkosomat reméltem. Milyen furcsa, hogy helyette csak Damont találtam ott mélyen aludva… Még szélesebben elmosolyogtam, majd lassan helyet foglaltam egy, az ággyal szembe állított fotelben és vizsgálni kezdtem a férfi arcának erős vonalait. Milyen jóképű, mindig is az volt! Ráadásul olyan békésen alszik, hogy vétek lenne ezt megzavarni… Oh, hogy én mennyire imádok vétkezni! Mi is lenne a legjobb, a leggonoszabb? Nézzük csak, még mindig fel tudlak-e húzni, Damon.

A hatalmas fákkal övezett réten szikrázott a nap, mialatt a gyönyörű korabeli ruhámban csendesen Damon felé sétáltam. A nyári szellő lágyan kapott a hajamba, végigsimított a bőrömön és még fel tudtam idézni annyi év után is, hogy milyen az, amikor a Nap melege végigsimít a bőrömön. Ahogy leültem a szótlan férfi mellé a fűbe a tűzvörös bársonyszoknya szétterült a földön, akár egy vértócsa, amely szétszéledni készül. Ártatlanul pillantottam először Damonra, majd abba az irányba, amerre ő is nézett rendíthetetlenül és fájdalmasan. Stefan egy nővel fogócskázott éppen. A lány pont olyan volt, mint én… Ugyanolyan volt a külseje és szerették őt, mindketten mértéktelenül szerették. Elena. Stefan Elenával fogócskázott a nagy réten, kacarásztak és mosolyogtak én pedig gonoszul elmosolyodtam egy pillanatra, majd felsóhajtva a kékszemű drágasághoz fordultam. Gyengéden simítva arcát fordítottam magam felé a fejét.

- Fáj ezt látni, igaz, Damon? – a fejemet kissé oldalra billentettem, majd vetettem még egy kósza pillantást Stefanék felé. Visszanézve a kékszeműmre egyik kezemet a vállán pihentettem meg – Két nőt szerettél életedben és mindkettő őt választotta… Nyomorult érzés, nem igaz? Hogy egyikünknek sem voltál elég jó… - közelebb hajoltam hozzá és arcának minden egyes négyzetcentijét végigfutva szemeimmel szinte suttogva beszéltem hozzá. Végül még egyszer végigsimítottam Damon puha arcán, majd felálltam és a pár felé fordultam, akik ekkor már leheveredtek egy távolabbi fa tövébe – Nekem is fáj így látni őket, de én teszek ellene. Szeretem őt, Damon, mindig is őt szerettem és nem érdekel, ha éppen a te szerelmed áll az utamba… - a férfiről most ismét Stefanra és Elenára emeltem a pillantásom, majd hirtelen Elena mögött termettem, aki, mintha ott sem lennék, kacagott tovább Stefannal. Távolabbról tekintetem Damon arcára függesztettem és lassan megvontam a vállaimat, majd odaszóltam neki egy kicsit hangosabban – Vedd el tőle, tégy valamit, Damon, szerezd meg őt, hogy Stefan pedig az enyém lehessen újra! – halkan felsóhajtottam, majd lenéztem Elenára és lassan a nyaka köré fontam a kezeimet, majd még egyszer Damonra pillantottam és halkan megjegyeztem mielőtt eltörtem Elena nyakát – Különben nem tehetek mást.